Nem értem én ezeket a felnőtteket. Gyakorlatilag mióta közéjük érkeztem próbálom megtanítani őket a helyes kommunikációra, de valahogy nem akarják elsajátítani. Először próbálkoztam különféle sírásokkal. Szerencsére annyit elértem vele, hogy mindig jött valaki segítő szándékú egyén (ezért gyakoroltam is ezt rendesen), igaz, néha nem egészen az történt, amit akartam. Üvöltök, hogy fáradt vagyok, tegyetek már le aludni, erre csitítgatnak, hogy szegény, biztos fáj a pocakja. Bár azért őseim „találati aránya” jelentősen javult az idő múlásával. Aztán úgy 6 hetes korom körül próbálkoztam a mosolygással – még mindig sokszor űzöm. Ezt hamar megtanulták, visszamosolyogtak. Csak sajnos mosolyogva nem sikerült még enni kérjek. Mostanában már erőteljes hümmögéssel és egyéb hangokkal próbálom elérni, amit akarok, azért a sírás nekem is elég kimerítő tud lenni. Úgy látom, ez tetszik nekik és ha elég kitartóan csinálom, el is érem, amit szeretnék (pl. kivesznek végre a pihenőszékből). De másra – adjatok végre enni! – nem nagyon használható.
Azért látom őseimen a fejlődési szándékot nyelvtanulás terén. (És itt most nem Apa angoljára utalok, bár kétségtelenül abban is halad). Mondom például, hogy me-me és ők lelkesen ismételgetik. Néha a kiejtésük hagy némi kivetnivalót maga után, de hát nem lehet elvárni rögtön a tökéletességet. Bár az igazság szerint haladhatnának gyorsabban, nagyon leragadtak a me-me-nél. Lehet, hogy kénytelen leszek én megtanulni az ő nyelvüket?
Oktatófilm babanyelv-tanulóknak:
2 megjegyzés:
Nagyon édes ez a baba
Szia Manó!
Megjegyzés küldése